05/10/2026
A tacskó – az arisztokrata kutya.
A tacskótól senki sem fél. Hiszen csak egy kedves kis kolbász rövid lábakon, mulatságos fülekkel és olyan tiszta, ártatlan tekintettel, mint egy gyermeké.
Pedig nem ártana komolyabban venni. A tacskó vadászkutya, méghozzá kotorékozásra tenyésztett fajta, amely egy szűk föld alatti járatban akár egy borzzal is képes felvenni a harcot – és győzni.
Nagyon régi fajtáról van szó. Úgy tartják, tenyésztése a XVI. században kezdődött Németországban. Egyes kutatók még azt is állítják, hogy az ókori egyiptomi freskókon látható rövid lábú kutyák valójában tacskók. Én azonban ebben nem hiszek. Ha az ókori Egyiptomban valóban éltek volna tacskók, az egyiptomiak bizonyára őket imádták volna a macskák helyett.
Sokan rettenetesen makacsnak és önfejűnek tartják a tacskót. Pedig szó sincs erről. Egyszerűen önállóan gondolkodik. A kotorék mélyén ugyanis nincs ott a gazda, hogy megmondja, mit kell tenni. A tacskó végrehajtja az utasításait – feltéve, hogy lát bennük valamiféle értelmet.
Vagyis a tacskó komoly kutya. De…
A tacskó nem szenvedésre született.
Mindig megtalálja a legkényelmesebb, legmelegebb helyet, és a legkevésbé sem érdekli, hogy az történetesen az ön kedvenc karosszéke vagy éppen az öle. Ezt bizony el kell viselni.
– Gazdám – mondja a tacskó –, tulajdonképpen mi a probléma? Van borz? Van kotorék? Nincs? Akkor majd szólj, ha lesz. Addig én pihenek egyet.
Imádnak a takaró alatt aludni. És minden valószínűség szerint ön is be fogja engedni a tacskóját a saját paplanja alá, mert ehhez a meggyőzéshez egészen kivételes tehetsége van.
Egy ismerősöm, aki tacskókat tart, mesélte, hogy egy hideg autóbuszon a kutyája egyszerűen nem volt hajlandó fagyoskodni. Alaposan szemügyre vette az utasokat, kiválasztotta közülük a legkényelmesebbnek látszót, majd minden különösebb formaság nélkül felmászott az ölébe.
A tacskók szeretnek enni. Nagyon. Ez afféle ősi tacskó-népszokás, sőt valóságos vallási kultusz.
Ha másik kutya is él a háznál, könnyen megeshet, hogy a tacskó előbb annak a tálját fogyasztja el, és csak utána lát hozzá a sajátjához. A tacskót természetesen kínálgatni is kell, mert ezt különösen kedveli. És mivel a szeme végtelenül ártatlan, szinte szent áhítatot sugároz, mindenki meg is kínálja.
Egyszerűen lehetetlen ellenállni annak a tiszta, bűntelen tekintetnek, amikor egy darab kolbászra szegeződik.
– Szegény kutyus, biztosan éhen hal…
– Dehogy éhes.
– Ugyan már… Nézze csak, hogyan néz!
A tacskó eközben rendületlenül folytatja a nézést, és különféle megrendítő arckifejezéseket ölt, hogy mindenki számára világos legyen: igen, éhes; igen, gyakorlatilag végelgyengülésben szenved; nem, azt a kolbászt inkább nem kéri, az nem az igazi – azt ott, igen, abból legyen szíves…
A tacskó egyszerre szibarita, epikureus és nyolcvanadik szintű, ravasz manipulátor: megolvasztja a szíveket, majd gondoskodik róla, hogy az emberek előbb-utóbb hódolni kezdjenek neki.
Mindemellett bátor és harcias.
Az én bulldogjaimnak például van egy főellenségük: egy vörös, rövid szőrű tacskó, Dusa. Amint Dusa megpillantja a bulldogokat, nekifeszül a póráznak, és olyan hangerővel üvölt, hogy az ember füle belesajdul.
Dusa minden bizonnyal valamiféle különösen kövér borznak nézi a bulldogokat. A patkányfogó múlttal rendelkező bulldogok viszont feltehetően egy furcsán túlnőtt patkányt látnak Dusában, és kórusban válaszolnak neki.
Egy alkalommal Dusa gazdája egy kisebb domb tetején állva annyira belemerült egy telefonbeszélgetésbe, hogy kissé megfeledkezett magáról. Dusa eközben észrevette a bulldogokat, kirántotta a pórázt a gazdája kezéből, és csatába indult.
Fenséges látvány volt.
Vörös nyílként száguldott lefelé a lejtőn, apró lábai elképesztő sebességgel jártak, fülei harciasan lobogtak, oldalán megcsillant a reggeli napfény, és Dusa úgy ragyogott az örömtől, mintha aranyból öntötték volna.
– Áááá, átkozott borzok, hát eljött a napotok! Mindannyiótokat felfallak! – üvöltötte boldogan Dusa.
A bulldogoknak még arra sem maradt idejük, hogy felfogják, mi történik, amikor Dusa teljes sebességgel beléjük csapódott.
Mivel pontosan tudtam, milyen éles fogai vannak egy tacskónak, megpróbáltam elkapni a pórázt, és visszajuttatni Dusát a gazdájához.
Csakhogy három kutya egyszerre már kissé soknak bizonyult.
A bulldogok és Dusa pillanatok alatt pompás gubancot alkottak. Szerencsére egyik félben sem volt valódi ellenséges szándék: egyszerűen alaposan megijesztették egymást, morogtak egy sort, majd halálosan összegabalyították a pórázokat. Dusa valami megmagyarázhatatlan módon még a bulldogok köré is tekeredett.
A gazdájával aztán hosszú perceken át, könnyesre nevetve magunkat próbáltuk kibogozni őket.
Mindez azonban nem vezetett tartós megbékéléshez. Dusa és a bulldogok azóta sem szerették meg egymást. Valahányszor találkoznak, rögtön kölcsönös fenyegetőzésbe kezdenek.
Egyszóval a tacskó arisztokrata. Nem véletlenül ilyen ősi fajta.
Nem érdemes összeveszni vele. A tacskóval udvariasan kell bánni, lehetőleg kellő tisztelettel és magázódva.
Ha ugyanis egyszer arra a következtetésre jut, hogy a gazdája ostobaságokat beszél, abban a pillanatban látványosan „elbutul”, „megvakul”, „megsüketül”, és olyan csökönyösségről tesz tanúbizonyságot, amely még egy szamárnak is becsületére válna.
Éppen ezért tacskót sem volna szabad felelőtlen embernek tartania.
Szerző: Diana Udovicsenko
