23/02/2026
A mai napon elvesztettem azt a cicát, aki talán mind közül a legközelebb állt hozzám...aki hozzámbújva aludt...akit sokszor még dolgozni is behoztam...aki minden nap az ágyamban a paplan alól bújt elő,amikor hazaértem, és nem tudta abbahagyni a hízelgést ,még éjjel is sokszor átölelt,úgy pihent mellettem vagy rajtam...
Tudtuk,hogy a szíve nem tökéletes, de jól kompenzált...
a gyógyszerek mellett panaszmentes volt jó ideje már...
Egyik este arra mentem haza,hogy lebénult a két hátulsó lábára...nem tudott felállni...de ugyanúgy sietett elém mikor meglátott...azonnal rohantunk állatorvoshoz...altatni akarták,mert nem volt kizárható a trombózis
Másnap máshol ,újabb vizsgálat...az eredmény kétséges...de nagy valószínűséggel lovaglótrombus... ritka,mert általában csak egy lábát érint...de neki mindkettő hátsó lába jéghideg és mozdulatlan...nem jó jel...
Nem tudtam elengedni...az utolsó pillanatig abban bíztam,hogy felépülhet,annak ellenére, hogy ezzel senki sem biztatott a kezelések ellenére sem
Mindent ugyanúgy csinált,ahogy eddig,csak nem tudott felállni...
Bújt,hízelgett,evett jó étvággyal...
Ma reggel mikor lejöttem dolgozni, tartotta a fejét a megszokott puszira...megígértem neki,hogy délben hazaszaladok és kap finom Cosma leveskét
Ebédidőben siettem haza... benyitottam a hálóba... rámnézett,köszönt és leengedte a fejét a takaróra...mint aki fáradt, és aludna még egy picit...engem várt...nem vett több levegőt...csak csendben elaludt...örökre...és én csak a nevét mondom újra és újra...és nem értem miért ilyen kegyetlen a világ...miért kell elveszítenem mindenkit , akit ennyire szeretek