29/08/2026
Nagyon nehéz megtalálnom az első mondatot ehhez a poszthoz.
Talán azért, mert amíg nem írom le, addig egy kicsit olyan, mintha nem lenne egészen valóságos. Pedig sajnos az, méghozzá a legszörnyűbb rémálom kelt életre..
A mi kis Villemonk nagyon beteg. 🤍
Villemo bár társtulajdonban él szerető családban, de ő az én kiskutyám is maradt. Én vártam az érkezését, én segítettem a világra, az én kezeim között nőtt fel, és mint minden kölykömnek, neki is úgy engedtem el a mancsát, hogy közben egy darabka belőle örökre itt maradt velem. Főleg, hogy sokáig velem is maradt.
Ráadásul Villemóval rengeteg tervem volt.
Kennelünk egyik fontos tenyészszukája lett volna. Nagyon sok reményt fűztem hozzá, vártam, hogy felnőjön, vártam mindazt, amit majd egyszer továbbadhat a következő generációknak.
Most pedig mindez olyan mérhetetlenül jelentéktelenné vált.
A vele való tenyésztés lehetőségének még a csíráját is elveszítettük – és jelenleg ez fáj a legkevésbé.
Mert most már csak egyetlen dolog számít:
Villemo.
Hogy éljen.
Hogy jól legyen.
Hogy legyen ereje.
Hogy ehessen.
Hogy újra olyan élete lehessen, amilyet egy ilyen fiatal kutya megérdemel.
Villemónál egy nagyon ritka, szerzett autoimmun betegséget, myasthenia gravist – autoimmun eredetű kóros izomgyengeséget – diagnosztizáltak. A betegség következtében a nyelőcsöve is érintetté vált: megaoesophagus, vagyis a nyelőcső kóros kitágulása és működészavara alakult ki nála. Nem is tudunk az országban a fajtán belül érintett kutyáról. Egyáltalán nem fajtaspecifikus.
És ami miatt különösen fontosnak érzem, hogy beszéljek róla: Villemo betegsége nem úgy kezdődött, ahogyan az ember egy ilyen komoly betegség kezdetét elképzeli.
Sokáig csak olyan tünetei voltak, mintha túl sok lenne a gyomorsava. Időnként öklendezett.
Aztán megint minden rendben lévőnek tűnt.
Hosszú ideig nem volt ennél több.
Aztán egyszer csak minden megváltozott.
A betegség teljes erővel berobbant, és már az izmait is érintette. Megjelentek azok a rosszullétek, amiket korábban soha nem láttunk nála, a legtöbb ijesztő rosszullét az esti etetés közben tört rá.
Onnantól kezdve már mindenki tudta, hogy nagyobb a baj.
Csak azt nem tudtuk, hogy mi. Az orvosok se tudták. Felmerült minden, tesztelték millió dologra, az Addisontól kezdve a Cushingon át nagyon sok lehetséges betegség felmerült, mire végül nevet kapott az, ami Villemóval történik.
És borzasztó érzés volt végignézni mindezt úgy, hogy közben nem tudtam érte tenni azt az egy dolgot, amit tenyésztőként az ember mindig szeretne:
megoldani. Megvédeni. Átölelni. Őt is és a családját is.
Most legalább már tudjuk, mivel állunk szemben, és most azt tesszük, amit lehet.
Villemo a betegsége miatt nem ehet úgy, mint egy egészséges kutya. Függőleges testhelyzetben kell ennie, majd evés után is így kell maradnia, mert nála egy egyszerű étkezésnek is súlyos következménye lehet, ha félrenyel.
Ezért most saját kézzel készítem neki a speciális Bailey-székét.
Méregetek, vágok, csiszolok, próbálom úgy megépíteni, hogy pontosan jó legyen neki.
És közben néha egészen szürreális belegondolni, hogy néhány hete még teljesen más dolgokat terveztem ennek a kislánynak a jövőjéről. Most szűrtük le büszkén mindenre, konkrétan makulátlan a kiskutya. Illetve hittünk ebben. Aztán ez egy pillanat alatt szertefoszlott. Most legalább azt tudjuk, hogy a mérhetetlen sok szteroidot legalább makulátlan ízületek mellé kezdi emelt dózisban szedni, és a gyógyszereinek több, mint a fele azért kell, hogy tudja tolerálni a szervezete ez előbbit.
Most pedig egy etetőszéket építek neki, ami akár az életét is megmentheti.
De ha ez kell, akkor ezt csinálom.
Ha ebben kell ennie, megépítem.
Ha így kell vigyázni rá, így fogunk vigyázni rá.
Ha újra kell tanulni vele együtt a hétköznapokat, akkor újra lesz tanulva.
Csak legyen még előtte nagyon sok hétköznap.
Most egy emberként aggódunk érte mindannyian, akik szeretjük.
És bevallom, vannak gondolatok, amiket egyszerűen nem vagyok hajlandó végiggondolni.
Nem akarok messzebbre nézni annál, mint ami éppen előttünk van.
A következő etetés.
A következő jó nap.
Egy apró javulás.
Még egy kicsi erő.
Még egy lépés előre.
És aztán még egy.
Villemónak ezért létrejött egy külön oldal, ahol a Gazdikkal közösen szeretnénk végigkísérni és megmutatni az útját.
A kezelését. A Bailey-szék elkészítését. A mindennapjait. A nehezebb napokat és az apró győzelmeket.
És mindenekelőtt azt, amiben most teljes szívemből hiszek:
a gyógyulását.
Az oldalnak azonban van még egy nagyon fontos célja.
Szeretnénk, ha Villemo története minél több kutyás emberhez eljutna.
Mert amit most már tudunk, azt hónapokkal ezelőtt még senki nem tudta.
Egy ennyire ritka és súlyos betegség első jelei néha egészen hétköznapinak tűnhetnek.
Mintha sok lenne a kutya sava.
Néha öklendezik.
Aztán megint jól van.
Villemo története is így kezdődött.
Ha egyszer valaki azért figyel fel hamarabb a saját kutyája tüneteire, mert olvasott róla…
ha egyetlen egy Gazdinak eszébe jut, hogy talán érdemes tovább vizsgálódni…
ha Villemo története akár egyetlen kutyának segít hamarabb eljutni a megfelelő diagnózisig…
akkor már ezért is érdemes volt beszélnünk róla.
Most pedig minden erőmmel abba kapaszkodom, hogy ennek az oldalnak egyszer lesz egy olyan bejegyzése is, amit most még csak elképzelni merünk.
Egy fénykép a kicsi Villemóról és fölötte néhány szó:
„Megcsináltuk. Jól van.” 🤍
Addig pedig gyere, kislány.
Egyik nap a másik után.
Én pedig megépítem azt a széket.
És addig is mindannyian itt leszünk melletted kincsem. 🤍
Villemo történetét itt követhetitek:
https://www.facebook.com/profile.php?id=61593769238810&mibextid=wwXIfr
Egy Myasthenia gravis-ban szenvedő kutyus életének bemutatása. Ez egy ritka betegség amire szeretnénk felhívni a Gazdik figyelmét.
