11/09/2026
Naponta, sőt, naponta többször fogalmazódnak meg bennem hasonló elméleti levezetések, melyeknek a konklúziója, hogy könyörgöm, ne legyen annyi embernek kutyája, mint amennyinek van! És a telefon túlsó végén lévő, kutyájától szabadulni kívánó hívó nem érti, hogy a probléma nem a kutyával van. Ő a (miattuk) kialakult problémát meg akarja oldani, a saját alkalmatlanságát, felelősségét, "nemakarását" nem fogalmazza meg. Ez a kutya nem jó. Nem óvatos az unokákkal és a nagymamát is fellöki. Nem az a gond, hogy senki nem tudja, hogy mi a dolga a helyzetben (a kutya sem, honnan tudná?), ez a kutya menjen, de azt a nyilvánvaló tényt nem ismeri fel, miszerint nem kellene nekik kutya. Hiszen egy családi házhoz kell kutya. A házba nem mehet be, akkor kell kapcsolódnia okosan, szolidan a családtagokhoz, amikor ők tiszteletüket teszik az udvaron. És a hülye kutya nem tudja, hogy ezt hogyan kellene. Szóval be kéne vennünk a menhelyre. Viszont a családi ház kutya nélkül zsenáns, meg az unokák se unatkozzanak, amikor ott vannak, meg a mama se féljen, amikor egyedül marad otthon. Szóval majd egy másik kutya jó lesz. Igaz, a család ugyanaz marad. Ugyanaz a család, akiknek nem kellene kutyát tartani.
[RÉGEN MINDEN JOBB VOLT?]
Katinka írása
5 perces olvasmány ☕️
Ez a kép majdnem 33 éves. A fotón én vagyok, 3 éves múltam és kiváló ötletnek tűnt, hogy a hozzánk verődött kuvasz nyakába csimpaszkodjak, ahogy az is, hogy ezt fotón megörökítsük.
Ki gondolta volna vajon akkor, hogy harminc évvel később felhördül az internet népe - legalábbis az a fele, aki ért valamennyire a kutyakommunikációhoz, és látja, hogy ez a kép sokminden, csak nem cuki, a kutya nem érzi jól magát, nekem pedig lóg a levegőben egy potenciális arcon harapás...
Sokminden változott azóta a gyereknevelésben és a kutyatartásban, kutyakiképzésben is.
Amikor én gyerek voltam, simán hagytak minket egyedül játszani a faluban, Celofán, a "közös kutya" kísért minket és volt szemtanúja, ahogy a legmagasabb fa legvékonyabb ágán is hárman csüngünk, vagy ahogy a meredek domboldalon lefelé száguldva nullakezezni próbálunk a biciklin. Néha persze pofára estünk, felszakadt az állunk, beleállt az ág a combunk húsába.
Aztán a napokban, amikor a régi iskolámba látogattam, döbbenten láttam, hogy majdnem az egész, hatalmas udvar le van fedve rekortánnal. "Bezzeg az én időmben" ott még föld volt meg egy kis beton, és aki nem figyelt, az ott is pofára esett és felhorzsolta magát.
Ugyanaznap szembe jött egy Facebook poszt, amiben egy 3 éves akitának keresnek új gazdát, mert a gyerek a nyugodtan alvó kutyát megpróbálta lehúzni a saját fekhelyéről, aki ezért arcon marta.
Sok kérdés, gondolat kavarog ilyenkor az emberben... miért hagyták felügyelet nélkül a gyereket (ahogy egyébként engem is anno számtalanszor), főleg, ha még nem érti, hogy a kutyát nem piszkáljuk? Miért a kutya a hibás? Még egy terápiás vizsgával rendelkező kutyából is ki lehet váltani harapást, ha adottak a körülmények... mi volt a terv egy akitával?
Hol van az egészséges egyensúly a gyerek védelme és életre nevelése között?
Ugyanígy feje tetejére van állva egy ideje a kutyázás világa is.
Vissza kellene térnünk a régi módszerekhez? Túlzás lenne, hogy ne rángassuk a kutyákat pórázon? Hülyeség az egészségügyi kivizsgálás és úri muri a kutyafizioterápia?
Szerintem nem arról van szó, hogy a kutyát és a gyereket régen jobban nevelték, csak kevesebb információnk volt arról, hogyan működnek.
Vannak például visszatérő mondatok, amiket kutyákról és gyerekekről is hallani:
„Régen még volt tekintély.”
„Régen tudták, hol a helyük.”
„Ma már mindenre azt mondjuk, hogy trauma.”
„A régi módszerek mellett rendes emberek és jól nevelt kutyák nőttek fel.”
Nem mondom, hogy nem tud frusztráló lenni néha a munka a Z-generációval, zavarbaejtően más a munkamoráljuk például és kőkeményen felkérdeznek akárkit. Azt sem állítom, hogy nincs félreértve és elcsépelve pár pszichológiai szakkifejezés, mint például a trauma vagy a nárcizmus.
Csakhogy ha alaposabban megnézzük, hogyan változott az elmúlt néhány évtizedben a gyereknevelésről és a kutyanevelésről való gondolkodásunk, összetettebb történet rajzolódik ki annál, mint hogy mindenki borderline meg hülye, és régen minden jobb vót'.
Nem arról van szó, hogy régen szigorúak voltunk, ma pedig puhányak, hanem arról, hogy egyre több mindent tudunk a tanulásról, a stresszről, a fejlődésről, a kötődésről és a viselkedés működéséről.
🐶 A kutya családbeli szerepe is átalakulóban van.
A korábbi kutyakiképzési szemléletekben sokszor központi szerepet kapott a leuraló kontroll: a kutyának végre kellett hajtania a feladatot, nem volt apelláta, a feladatmegtagadásra pedig jöttek a mindenféle büntetések.
Ma már sokkal pontosabban értjük a tanulás mechanizmusait.
A "jutikázás" - ha értve csinálják - nem azt jelenti, hogy hopp, egy juti lófüttyre itt, egy juti lófüttyre ott, egy pedig csak azért, mert olyan cukin néz, aztán csináljon a kutya, amit és ahogy akar... ezen már jó lenne túllendülni. Tudom, hogy sok kiképző még ma sem érti, és jönnek a frusztrált, nagyon vicci gúnyvideók, tőlük elnézést kérek, de én már unom, hogy a szorzótáblát magyarázzam, úgyhogy nem is kanyarodunk el erre. A pozitív megerősítésen alapuló tréning bőven nem ezt jelenti, ahogy a verekedő kutyákat sem jutifalat kiszórásával választjuk szét, mint ahogy azt valaki nemrég állította. Kész, ennyi, haladjunk tovább.
Egyre több kutatás mutatja, hogy az averzív, félelmet vagy fájdalmat alkalmazó módszereknek valós jóléti árai lehetnek, fizikailag és lelkileg is hatalmas károkat okozhatnak, de ráadásul nem is hatékonyabbak.
👶 A gyereknevelésben is hasonló a helyzet:
Évtizedekkel ezelőtt a fegyelem gyakran azt jelentette, hogy a gyereknek meg kellett tanulnia alkalmazkodni a felnőtthöz, a kívánatos viselkedés sokszor engedelmességet jelentett: "Ne feleselj!". Aztán ezek a gyerekek felnőttek, és most küzdenek azzal, hogy kiálljanak az érdekeikért, hogy kritikus kérdéseket tegyenek fel és vakon követnek rossz utasításokat.
Állnak a csoportos órán a kutyáikkal, ahol elmondja a fő-fő tréner, hogy ha a sima vízzel arcon fröcskölésre nem hallgat el az ugató kutya, használjanak ecetet... és senkiben nem merül fel, hogy ez egy irtózatos baromság, és a fő-fő tréner esetleg nem mindenható úristen, ha ezzel a (kutya látását is veszélyeztető) tanáccsal bírt előrukkolni.
A mai fejlődéspszichológiai szemlélet szerint nem csak azt akarjuk tudni, hogy hogyan vegyük rá a gyereket, hogy ne rugdossa a lábunkat, hanem azt is, hogy miért rugdossa a lábunkat.
Mit tud az adott életkorban szabályozni?
Milyen készsége hiányzik még?
Mi történik vele stresszhelyzetben?
Mit tanul ebből a helyzetből?
Hogyan tudunk úgy határt szabni neki, hogy közben ne romboljuk a kapcsolatunkat?
Ez mind nem azt jelenti, hogy a modern nevelés szerint mindent szabad! A határok továbbra is fontosak.
Azonban ahogy a szülőknél, úgy a kutyagazdiknál is úgy látom, hogy néha nehéz eligazodni ebben. Vannak, akiket elég durván be is frusztrál és inkább elkönyvelik hülyeségnek az egészet. Ez teljesen oké, mindenki először csinálja, mindenki próbálja a lehető legjobbat kihozni az adott helyzetekből az aktuális tudása és tapasztalatai szerint.
⚖️ Szerintem sokat segít, ha elgondolkodunk rajta, hogy mi a különbség a határhúzás és a félelemkeltés, a következetesség és a büntetés, illetve az önszabályozás és az engedelmesség között.
🃏 Azt se fejeltsük el, hogy közben a kutya helye is megváltozott a családban. Igazságtalanul kezeljük őket Joker kártyaként a háziállataink között, pedig nem azok. Egyetlen kutyától sem elvárható, hogy minden tréning, segítség nélkül ellavírozzon a mindenféle környezetben, különösen, ha kisgyerek is van a képletben.
🍼🦴 A kutyával való kapcsolat sok gyerek számára adhat társas és érzelmi muníciót. Kapcsolatot találtak a gyermek-állat kötődés és olyan tényezők között, mint az empátia, a társas támogatás vagy az életminőség - bár az eredmények nem minden területen egyértelműek, és az ok-okozati kapcsolat még sok esetben nem tisztázott.
Nem csak azt kell néznünk azonban, hogy mit adhat a kutya a gyereknek! Azt is számításba kell vennünk, hogy mit jelent a gyerek a kutyának, mert sokszor bizony stresszt.
Hiába próbálna pihenni a kutya a gyerekzsivalytól hangos házban, mire végre elszenderedik, egy gyerek a lábánál fogva ráncigálja le a fekhelyéről...
Én is hiába a szeretetemet próbáltam kifejezni a kuvasz felé, a kutyának az kényelmetlen, kellemetlen volt.
A fotón szereplő kuvasz iszonyú jófej volt, nagy mázlim volt, mert igazából teljesen jogosan szólhatott volna rám keményebben is a maga kutya módján, hogy sürgősen szálljak le a hátáról. Sajnos nem minden gyerkőcnek van akkora szerencséje, hogy sérülés nélkül megússza a leckét.
A nagyszüleink lehet, hogy egyedül hajtották ki az ökrös fogatot nyolcévesen, mi viszont elszoktunk az állatokkal való ilyen szoros együttéléstől. Újra kell tanulnunk, hogy a kutya nem egy interaktív plüssállat, hogy mit jelent egy zárt száj, egy hátracsapott fül, egy merev tekintet, egy nyelvcsapás, egy fejfordítás... hogy tiszteletben kell tartani, figyelni és érteni. Hogy nem értünk van, nem a mi kényünk-kedvünk passzív kiszolgálója.
Egy kisgyerektől azonban nem várhatjuk el, hogy ezeket magától tudja. Fontos tudatosítani a szülő (nem a kutya!) felelősségét. Ezeket a balesetveszélyes helyzeteket a szülők, felnőttek dolga menedzselni. Persze létezik olyan típusú eset, támadás, amikor én személy szerint nem vagyok ellene az újragazdásításnak, de azt hiszem, rengeteg kutya igazságtalanul van elpaterolva.
Hajni kollégámhoz most került például egy kiskutya, akit 10 évesen passzoltak le menhelyre, mert összezörrent a 2 éves kisgyerekkel. Szerény véleményem szerint egy 10 éves kutyának már minden nyígja lehet a spondilózistól kezdve az artrózisig... egy kiadós geriátriai szűrés kellene neki, nem egy kétéves az arcába.
Ha már új információk, ma már azt is tudjuk, hogy a gyermekek a kutyaharapások szempontjából különösen veszélyeztetett csoportot jelentenek, miközben a gyerek jelenléte a kutya számára is jelenthet stresszt. Ezt érdemes szem előtt tartani a napi rutin és környezet alakításakor a gyerekes-kutyás háztartásokban.
📜Summa summárum: minden generációtól van mit tanulnunk. A rekortánnal bevont udvar és a szabályok tanításának hiánya szerintem nem jó irány, a kritikus gondolkodásra nevelés (gyerekeknél) és az érzelmi igények, életkori sajátosságok figyelembevétele (gyerekeknél és kutyáknál is) viszont szuper.
Az, hogy ma már többet tudunk és így pontosabb kérdéseket tudunk feltenni és célzottabb megoldásokat találni, nem puhányság.
Néha frusztráló lehet ez a sok újdonság, de annyi mindent nyerhetünk belőle, ha adunk magunknak egy kis időt a megismerésre, kísérletezésre. Legyünk magunkkal türelmesek, vizsgálódjunk, reflektáljunk, aztán ki tudja, lehet, hogy nem bánjuk meg, hogy mertünk változtatni.
(Azért meg kell hagyni, még ezt a rossz minőségű analóg fotót is jobb nézegetni, mint az egyen-AI reklámokat, egy kövér pont a régi szép időknek!)
📚Hivatkozások:
Giraudet, C. S. E., Liu, K., McElligott, A. G., & Cobb, M. (2022). Are children and dogs best friends? A scoping review to explore the positive and negative effects of child-dog interactions. PeerJ, 10. https://doi.org/10.7717/peerj.14532
Groenewoud, D., Enders-Slegers, M. J., Leontjevas, R., van Dijke, A., de Winkel, T., & Hediger, K. (2023). Children’s bond with companion animals and associations with psychosocial health: A systematic review. Frontiers in Psychology. Frontiers Media SA. https://doi.org/10.3389/fpsyg.2023.1120000
Verbeek, P., Majure, C. A., Quattrochi, L., & Turner, S. J. (2024, July 1). The Welfare of Dogs as an Aspect of the Human–Dog Bond: A Scoping Review. Animals. Multidisciplinary Digital Publishing Institute (MDPI). https://doi.org/10.3390/ani14131985
