09/10/2026
Egyszer létezett valaki az életemben, akiről sosem beszéltem vagy írtam itt nyilvánosan. Most mégis megteszem.
Volt egyszer egy kisfiú. Kedves, türelmes, közvetlen, érdeklődő és rettentően szeretetéhes. Még nem is találkoztunk személyesen, de valahol mélyen belül már pontosan tudtam, hogy az ég is nekem szánta Őt. Abban a pillanatban amikor megláttam, minden kétségem és bizonytalanságom elszállt. Tudtam, hogy mi most hazamegyünk együtt. Elindultunk.
Egy dolgot azonban nem tudtam, hogy nagyon kevés idő jut majd nekünk az együttlétből és a közös útból. Mikor azt gondoltam, hogy végre megvalósulnak az álmaim, a helyemen vagyok és az élet a legszebb dolgokat hozza nekem, akkor bekövetkezett az, amire egyáltalán nem számítottam. Elvesztettem Őt.
Nagyon hideg volt aznap. Talán a leghidegebb. A csontjaimig átfagytam. De a lelkem igazi fájdalma felülírta a hideg okozta testi bántalmakat. Közel 20 órán át álltam mellette. A végén mégsem lehettem ott vele. Nem tudtam fogni és vigyázni rá. Pedig amikor elbúcsúztunk azt mondtam hazamegyünk együtt, hazaviszem épségben. Nem tudtam betartani az ígéretemet. Nélküle kijönni a kórházból felért a legnagyobb kínokkal.
Aztán összetörtem. Darabjaimra. Minden porcikám megszűnt létezni. Lélekben meghaltam. A testem ugyan jelen volt. De semmit sem érzékeltem a valóságból.
Onnantól minden nap egy kín volt. Csak próbáltam túlélni és továbbmenni nélküle. Bezárkóztam. Sokáig senkivel sem beszéltem. Majd egy év elteltével a kórházban találtam magam. Azt mondták most bent kellene maradnom. Tüdőgyulladás. Minden félelmet, bűntudatot és fájdalmat magamba gyűjtöttem az egy év alatt. A testem pedig felmondta a szolgálatot.
Próbáltam gyógyulni és keresni azt, ami gyógyír lehetne a sebeimre. Aztán amikor a legkevésbé számítottam rá, akkor az élet elkezdett újra adni. Lehetőségeket, embereket, segítőket, barátokat, utakat amikből választhattam. Egy új életet.
Ekkor született meg igazán az Árnyas Lovastanya.
Bár valójában egy évvel azelőtt érkeztünk ide, de Csíkos sajnos csak pár hónapig lakott itt velünk. Összesen 3 év jutott nekünk együtt. Hihetetlenül rövid, mégis nagyon tartalmas idő volt. Nekem ő volt az a bizonyos nagybetűs Ő.
Ma, 10 évvel később iszonyú hálás vagyok érte és neki is. Idén decemberben lesz pontosan 10 éve, hogy elment. 13 évvel ezelőtt pedig éppen ezen a napon pillantottuk meg egymást először. A hiánya sosem múlik el. Minden nap hiányzik egy kicsit. Az elmúlt évtizedben megtanultam nem csak túlélni, hanem újra élni. Kapcsolódni, bizalmat szavazni, hinni, remélni, teremteni.
Akkor még nem tudtam, hogy életem sorsfordító pillanatai az ő halálával indulnak. Rengeteg mindent köszönhetek neki. Többek között a lovastanyát és az összes itt megszületett programot, foglalkozást. Az egész idáig elvezető utamat.
Bár helyet termetett a szívemben sok nagyon jó embernek és több lónak is. Egy különleges hely mindig lesz az Ő számára a lelkemben, hogy sose felejtsem el.
Valamikor élt egy fantasztikus kisfiú, aki a világot jelentette nekem. Ez a kisfiú pedig az ő világa minden kincsét és lehetőségét rám hagyta azzal, hogy elment.
Az Árnyas Lovastanya idén a 10. születésnapját ünnepli. Az én szívem pedig egyszerre van gyászban és ünneplőben. Idén 10 éve, hogy ennek a csodálatos fiúnak mennie kellett. Pont ugyanennyi ideje, hogy ennek a lovastanyának meg kellett születnie. Ezért nemsokára új programlehetőségre hívlak Benneteket, hogy megmutassam mi volt az, ami 10 évvel ezelőtt minden nap segített nekem a gyógyulásban.
🪶🤍🪽🕯️
Szeretettel és öleléssel!
Gabi
