17/06/2026
Valahol mélyen meg vagyok győződve arról, hogy a kutyák életük első időszakában úgy gondolják, hogy csak két lábuk van. Az első kettő. A hátsó kettő egyszerűen csak véletlenül velük utazik.
Ez megmagyarázná, miért mennek át magabiztosan a legszűkebb helyeken is, majd teljes őszinteséggel meglepődnek, amikor a fenekük fennakad valamin.
És a tolatás? Az egy külön tananyag. Az ember azt hinné, hogy ha be tudtak menni az asztal alá, akkor ki is tudnak jönni. De nem. Először próbálnak még előrébb menni. Aztán még egy kicsit előrébb. Majd értetlenül néznek, mintha az asztal időközben összement volna.
A tolatás felismerése általában így történik:
Pánik.
Még egy kis pánik.
Véletlenül hátralépnek egyet.
Megvilágosodás.
Nobel-díjra méltó büszkeség.
Néha olyan érzésem van, hogy minden kutya életében eljön az a pillanat, amikor rájön: „Várjunk csak... a hátsó lábaim is irányíthatók?!”
És innentől kezdve megszületik a négylábú járművezető.
