12/09/2026
Xayden aranya: Első fejezet:Az élet szép.
Maine állam északi részén, ahol a fenyvesek mélyzöldje összeér a távoli hegyek kékes kontúrjaival, megbújik Dixfield, egy aprócska falu. Nem volt több egy tucat háznál, de mindegyik mesélt valamit az idő múlásáról. A házak oldalát helyenként benőtte a vadszőlő, a verandákon ringatózó hintaszékek álltak, a kertekben rozsdásodó biciklik, szélkakasként nyikorgó ócska vödrök. Az emberek ismerték egymást, és mindenki köszönt mindenkinek, ha a murvás úton találkoztak. A falu közepén kis templom állt, hófehér falai a lemenő nap fényében narancsosan ragyogtak. A templom mögött régi temető húzódott, ahol több generáció óta pihentek a falubeliek.
A falu szélén, ahol a mezők lassan az erdőbe olvadtak, állt Mary O’Connell háza. Az épület nem volt nagy, de a gondos kéz és a szerető szív nyoma minden négyzetcentiméteren látszott. Fehérre meszelt falai tiszták voltak, a piros zsalugáterek kicsit megkoptak, de minden tavasszal újra festve. A tornác deszkái kissé recsegtek, amikor rálépett valaki, de ez csak otthonosabbá t***e. A kerítés alacsony fehér fakerítés volt, amelynek kapuja nyikorgott, ha kinyitották, és csilingelő hangot adott, ha a szél meglökte.
Mary 65 éves volt, törékeny alkatú, arcán mély ráncokkal, amelyeket a hosszú évek alatt a szél és a nap vésett bele. Szülei ír bevándorlók voltak, akik még az 1930-as években telepedtek meg itt, amikor a nagy gazdasági világválság után új lehetőségeket kerestek. Mary fiatalkorában tanítónőként dolgozott a falu iskolájában, de már jó ideje nyugdíjas volt. Szerette ezt a csendes életet, a kertjét, a lovait és természetesen a macskáit. Haját szorosan kontyba fogta, és mindig kötényt viselt, még akkor is, amikor épp nem főzött. A falu gyerekei mindig mosolyogtak, ha meglátták: Mary soha nem érkezett üres kézzel a piacra vagy a templomba, valami finomság mindig lapult a kosarában.
A ház előtti kicsi kertben illatos virágok nőttek: kerti szegfű, lila flox, margaréta, a kerítés mellett napraforgók magasodtak, mintha ők is őrizték volna a házat. A verandán vörös muskátlik pompáztak, az ablakokban csipkefüggöny és apró kerámiafigurák sorakoztak: rókák, baglyok, macskák, mindegyik gondosan elhelyezve.
A ház mögött állt a pajta, aminek deszkái régiek voltak, de szilárdak. Az oldalát benőtte a vadszőlő, és a tetőn moha zöldellt. A pajta előtt rögtön kezdődött a rét: zöldellő tenger, tele vadvirággal, tücskökkel, és az alkonyatkor megjelenő apró szentjánosbogarakkal. Távolabb az erdő sötét foltja terült el, a fák között madarak mozgolódtak, és ha nagyon figyelt az ember, hallhatta, ahogy a mókusok csörtetnek az avarban.
Mary ezen az estén is a verandán állt, kezében a régi bádogöntözőkannálval, és lassan, megfontoltan locsolta meg a virágokat. A nap ekkorra már a hegyek mögé hajolt, az ég alján narancs és arany árnyalatok úsztak, a felhők rózsaszínbe fordultak. A levegő megtelt az est illatával: széna, föld, és egy csipetnyi füst – talán valamelyik szomszéd gyújtott be a kályhába.
A kertben hallani lehetett a tücskök ciripelését, a távolban pedig egy kutya ugatott. A réten Willows, a világos pej kanca és Shadow, a sötét, szinte fekete herélt legelészett. Fejüket időnként felkapták, amikor valami zajt hallottak az erdő felől, de aztán visszatértek a fűhöz. A fű még zöld volt, bár már kissé érettebb, szárazabb, ahogy az évszak vége felé szokásos. A mező szélén vadvirágok nyíltak: sárga aranyvessző, kék szarkaláb, és néhány lila bogáncs.. A lovak lassan elindultak a pajta felé, mintha tudták volna, hogy ideje behúzódniuk az éjszakára.
Mary mosolygott. – Okos állatok vagytok – mondta halkan, mintha csak hallanák.
A tornác lépcsőjén, mintha őrizné a házat, ott feküdt Amadeus, a nagy Maine C**n kandúr. Bundája hatalmasnak tűnt a lemenő nap fényében, hosszú bajsza meg-megrezdült, amikor egy szúnyog elsuhant mellette. Amadeus a falu egyik nevezetessége volt – mindenki ismerte és csodálta, milyen méltóságteljesen lépdel, amikor Mary sétálni vitte.
Mellette Amber ült, a nőstény Maine C**n, aki most különösen nyugtalan volt. Fel-felállt, aztán újra leült, farka idegesen csapott a deszkán. Mary figyelte. Az asszony tapasztalt volt, tudta, mit jelent ez a viselkedés.
Mary figyelte egy ideig, majd let***e a kannát. – Ideje, igaz? – kérdezte lágyan. Amber felnézett rá, és mintha megért***e volna, halk, panaszos nyávogással válaszolt, majd besietett a házba.
Mary követte, szíve kissé gyorsabban vert. Tudta, hogy ez az éjszaka különleges lesz. Bent a konyhában meleg, otthonos fény világított. A sparheltben lassan égett a fa, a levegőben a frissen sült kenyér illata keveredett a fahéjéval – délután almás pitét sütött, és a tál még ott állt a konyhaasztalon. A sarokban egy nagy kosár állt, benne tiszta rongyokkal – Mary már előre odakészít***e. Amber odament, kaparta a rongyokat, lefeküdt, majd újra felkelt, nyugtalanul nyávogott. Mary gyorsan hozott egy lavórba meleg vizet, odakészít***e a rongyokat és egy tiszta törölközőt, majd leült a kosár mellé.
Amadeus közben bejött, és a küszöbre ült, komoly tekint***el figyelve. Olyan volt, mintha ő is tudta volna, mi készülődik.
A szülés lassan indult. Amber lihegett, időnként felnyávogott, Mary pedig nyugodt, halk hangon beszélt hozzá. – Minden rendben lesz, kicsim. Itt vagyok, nem hagylak magadra. – A cica szeme villant a félhomályban, és mintha egy pillanatra megnyugodott volna.
Kint közben teljesen besötétedett. A pajtában a lovak már bent álltak, lágyan doboltak a patájukkal a szalmán, ahogy helyezkedtek. Az erdő felől bagoly huhogott, a réten szentjánosbogarak kezdtek világítani, apró, tündérszerű fényekkel. Hosszú órák teltek el. Mary térdei kissé elgémberedtek, de nem mozdult el a kosár mellől. Néha egy ronggyal megtörölte Amber homlokát, mintha ezzel is segíthetne neki. Amikor megszületett az első kicsi, Mary szíve megtelt meghatottsággal. Gyengéden megtörölte a pici testet, finoman dörzsölte a mellkasát, míg meg nem hallotta az első, vékony hangot.
Nem sokkal később jött a második, majd a harmadik. Az egyik barna cirmos, a másik barna teknőc, a harmadik barna-fehér bicolor volt. Mindegyik aprócska és törékeny, de Mary számára a világ legszebb teremtményeinek tűntek.
Amber kimerülten, de boldogan feküdt, és nyalogatta a kicsiket. Mary gondosan elrendezte a rongyokat, hogy mindenki kényelmesen feküdjön, majd figyelte őket.Ahogy a picik egymás után rátaláltak a tejforrásra, a szoba megtelt békés szuszogással és nyalogatás hangjával. Mary ekkor sóhajtott, – Minden rendben van – mondta halkan, és elindult az ágya felé.
Az éjjeli szekrény mellé húzta a kosarat, hogy hallhassa a kicsik minden moccanását. Ahogy lefeküdt, még egyszer végignézett rajtuk: Amber boldogan dorombolt, a kicsik pedig már jóllakottan aludtak. Mary elmosolyodott.
Az éjszaka csendesen borult a falura.
Csak aprócska békés szuszogás hangja hallatszott, és a szoba megtelt a dorombolás mély, megnyugtató hangjával.
Mary elmosolyodott, és halkan így szólt:
– Jó éjt, drágáim.
Dixfield fölött csillagok gyúltak, és az egész falu mély, békés álomba merült.
