30/09/2026
Mese, akinek a közelébe nem mehetett másik kutya, ha jót akart magának. :D
Onnan indultunk, hogy amint meglátott egy kutyát – akár egészen messziről –, teljesen elborult az agya, és azonnal támadásba kapcsolt.
Ráadásul nem egy „klasszikus” esetről volt szó: ő nem félt, nem több teret akart, nem volt klasszikus értelemben pórázreaktív vagy az akadályoztatástól frusztrált. Aktív agresszióra váltott, és ha rajta múlik, akkor letámadott volna kutyákat.
A miértet nem tudjuk. Örökbefogadott kutya, és ahogy az lenni szokott: „a menhelyen még jól kijött a többiekkel” – hányszor hallottam már ezt. Ilyenkor általában mindenki értetlenül is áll a helyzet előtt: a menhely vagy egyesület és a gazdik is. Utóbbiak pedig gyakran érezhetik ezért, nem ritkán éreztetik is velük, hogy ők rontották el.
Van arra is számtalan példa, de itt semmi olyasmit nem tettek, ami kiválthatta volna ezt a fajta ellenszenvet Meséből a többi kutya irányába. Nem mellesleg állatokhoz értő családba költözött, és otthon egy tüneményes, problémamentes kutyaként működött is. Még a sétával sem volt különösebb gond egészen addig, amíg fel nem bukkant egy másik kutya, Mese pedig nem kapcsolt ezért Rambo-fokozatba.
Szóval innen indultunk és lassú is volt az eleje. Mert ahol nem teljesen egyértelmű a kutya motivációja, ott mindig kicsit óvatosabban állok hozzá, mert előfordulhat, hogy valamilyen összefüggést vagy mintát egyszerűen még nem vettünk észre, és inkább érdemes megfigyelni, mint kapkodni. Mert lehet persze mindent faék egyszerűséggel kezelni, csak nem mindig érdemes – ahogy túlbonyolítani sem kell mindent ok nélkül.
De az a tapasztalatom, hogy a legtöbben zsigerből büntetni akarnak mindent, ami nem tetszik vagy amit nem értenek, mert nagyjából erre is vagyunk szocializálódva, akkor is, amikor az látványosan nem oldja meg a helyzetet vagy egyszerűen indokolatlan, vagy "igazságtalan" is. Az se sokkal jobb, amikor a másik végletbe esnek emberek és mindenáron el akarnak kerülni minden kellemetlenségeket és konfrontációt, sőt, kifogásokat és történeteket gyártanak, hogy áldozatként kezelhessék az elkövetőt is. Ez sem segít sokat általában a helyzeten. Ahogy az sem univerzális varázsszer, hogy „adjunk munkát az ebnek, és majd azzal elfoglalja magát”. Ez itt nagyon kevés is lett volna. Mese nem az a kifejezetten dolgozni akaró kutya; sokkal inkább olyan, aki a szabadban felfedezni és haladni szeretne – ezért némi alapozás és alapos felmérés után inkább ezt a motivációt kezdtük el kihasználni.
Tanult persze közben engedelmességi és kontrollfeladatokat is, de a fő hangsúlyt arra fektettem, hogy rájöjjön, hogy ha előre akar jutni, akkor a balhé helyett saját magával kell foglalkoznia, míg a Rambo-üzemmóddal pedig kizárólag hátráltatja magát és semmilyen haszna nincs belőle.
Jó pár hét munkája volt, mire megugrottuk, hogy legalább Bellámmal ne akarjon leszámolni. Még hosszabb folyamat volt ugyanezt elérni Ellie-vel, majd az ismeretlen, elhaladó kutyákkal. Azóta Bellámmal már kimondottan jó barátok lettek, Ellie-vel pedig úgy sétálnak egymás mellett, mint két régi ismerős. Ma már a legtöbbször az idegen kutyákat is figyelmen kívül tudja hagyni.
Szóval nem tegnap kezdtük és azt sem állítanám, hogy teljesen készen vagyunk, mert sétán, kutyák között fél szemet rajta kell tartani és tudni kell irányítani, ha befeszülne.
A legutóbbi sétánkon viszont kifejezetten jó volt látni, hogy nem csak az én kutyáimmal nem foglalkozott, de az összes szemben elhaladó kutyát is "elengedte" egy nyikkanás nélkül.
Igazán persze azok tudják csak átérezni, hogy mennyivel jobb állapot ez, akik már átélték, hogy milyen megterhelő egy robbanásra kész kutyával lavírozni és "túlélésre játszani" minden sétán.
